- 
Még a törökországi edzőtáborban volt időnk hosszabban is leülni csapatkapitányunkkal, Belényesi Csabával beszélgetni. Szóba került védőnkkel nehezen induló karrierje, a hullámvölgyek, illetve a magasság és mélység, melyet Kecskeméten is át kellett élnie. Nyár óta a KTE kapitánya, magát egy rendszerető, de nem hangos „főnöknek” tartja az öltözőben. A góllövés terén ugyan rég el van átkozva, de a tavaszt is beáldozná ezen a téren, ha meglenne a feljutás, illetve továbbra is élvezhetné a pályán töltött perceket.
– Mi a főbb szerepe egy csapatkapitánynak egy felkészülési időszakban, illetve egy hosszú, téli edzőtáborban?
– Kezdetben az a fontos, hogy az újakkal megértessük azt a szemléletet, amit várunk egymástól. Ősszel is egységesek voltunk, a siker kulcsa első körben talán mindig itt keresendő, ez a legfontosabb elem a szakmai oldal mellett. Ezzel most csak egy apró részletet emeltem ki a feladatköreimből, de a téli időszakban talán ezt kell az első helyre tenni.
– Viselted már a kapitányi karszalagot sokszor a múltban is, de nyár óta vagy hivatalosan a KTE csapatkapitánya. Milyen típusú vezető Belényesi Csaba?
– Aki ismer, az tudja rólam, hogy nem vagyok egy harsány, hangos egyéniség. Amikor megvan ugyanakkor a helye, akkor fel tudom emelni a hangomat kellő szigorral. Én egy rendszerető „főnök” vagyok, aki szeretne példát mutatni. Ami a legfontosabb, hogy semmi olyat nem várok el senkitől, amit én ne tennék meg. Kortól és pozíciótól függetlenül azonban mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából. Nem változtam véleményem szerint azzal, hogy enyém lett a karszalag, érdekes karakterem van, de maradtam ugyanaz a srác.
– Új kihívást jelenthet számodra az is, hogy az NB II-ben sokkal több fiatal van a keretben objektív okokból, hiszen kettőnek a pályán is folyamatosan lennie kell. Nagyon sokszor látom azt, hogy szinte atyai türelemmel terelgeted őket. Jelent ez plusz kihívást?
– Nem érzem annak, mert én is felfogtam már, hogy elmúltam 30 éves. Az idősek szokták mondani, hogy „bezzeg az én időmben”, de valóban így van, pontosan tudom azt, hogy velem hogyan bántak fiatalként. Akkoriban sokkal agresszívabban és szigorúbban léptek fel velünk szemben. Ebből is próbálok kiindulni, megtalálni egyben egy olyan köztes állapotot, hogy ne legyek nyomasztó számukra, ugyanakkor tudjak olyan tanácsokat adni, amikkel a hasznukra lehetek. Többnyire nyitott ajtókon kopogtatok szerencsére.
– Annak kapcsán lehet is tapasztalatod, hogy milyen az, amikor nincs kikövezve az útja valakinek. Fiatalon Debrecenben, majd a Puskás Akadémián pallérozódtál, utána viszont NB III-as klubokból (Gyula, Cigánd, Putnok, Kazincbarcika) kellett felépítened magad. Miért nem volt egyenes ez a pályaív?
– Fizikálisan voltam lemaradva fiatalként, illetve a bizalom hiánya is benne volt ebben. Minden játékosra igaz, de rám különösen, hogy fontos számomra, hogy megadják az esélyt és a bizalmat, akkor ez nem volt meg. Szépen felépítettem magam aztán az akadémia rendszer után, igyekeztem integrálódni, felvenni a ritmust. Mivel kicsit későn érő típus is vagyok, idő kellett, mire utolértem önmagam. Akkor sem volt egyszerű fiatalon az NB III-ban játszani, de sok tapasztalatot szereztem, amiket a pályán és az öltözőben is tudok hasznosítani, igaz ez a mai napig. Nem egy sikersztori számomra az az időszak, lassan ívelt felfelé a pályám, de visszatekintve azt mondom, hogy minden akkor történt meg velem, amikor annak meg kellett történnie.
– Kazincbarcikán feljutottál, stabil NB II-es játékos lettél, majd a DVSC le is igazolt. Nevelő klubodról volt szó, először jutottál el az NB I-ig, de utána megint újra kellett építened magad. Melyik volt nehezebb, az első nekifutás, vagy a második?
– Ez a második. Debreceni születésű srác vagyok, így nekem az volt az álmom gyerekként, hogy ott mutatkozzak be, ott legyek NB I-es játékos. Bár a bemutatkozás sikerült, de az sem volt álomszerű. Az időzítés sem volt megfelelő, mert a csapat nem szerepelt jól, akkor jött a járványidőszak, de ebből is tanultam utólag. Amit ott nem kaptam meg, azért kárpótolt az élet végül Kecskeméten.
– Dorogról kerültél aztán 2021 nyarán Kecskemétre, én még emlékszem is az első napodra, amikor megnézted a stadiont és a várost, majd eldöntötted, hogy akkor bizony a KTE játékosa leszel. Mennyire volt ez nagy döntés?
– Igazából az volt bennem a kérdőjel, hogy kell-e klubot váltanom, mivel az előtte lévő időszakban az állandóság hiányzott, vándoroltam csapatról csapatra. Nem akartam éveket tölteni Dorogon, de bíztak bennem, első körben nem is volt bennem az, hogy elmenjek. Utána aztán beszéltem Tóth Ákossal és Szabó Istvánnal, felvázoltak egy olyan jövőt, amivel tudtam azonosulni, ez már megkönnyítette a döntésemet.
– Álomszerű lett az ősz, jól indult a tavasz, de jött a diósgyőri lehetőség. Amikor aktiválták a miskolciak a szerződésedben szereplő kivásárlási árat, te is a váltás mellett döntöttél. Mi lett volna, ha nem ez történik, illetve mennyire volt fájó látni a korábbi társak ünneplését úgy, hogy abban neked is komoly részed volt?
– Nyilván komoly hiányérzet bennem, hogy a feljutás ünneplésének már nem lehettem a részese. Olyan közegben, amilyen az NB II-es KTE volt, soha nem játszottam előtte, nagyon gyorsan baráti kapcsolatok alakultak ki, megvolt a kémia a stábbal is, nehéz döntés volt tehát elmenni idény közben. Ugyanakkor azt nem tudtam, hogy ez meddig fog tartani, míg Diósgyőrben nem volt kérdés, hogy csak az NB I. jöhet szóba, ami nekem nagyon régóta kergetett álmom volt már. A sors furcsa játéka, hogy végül mégis Kecskeméten lettem élvonalbeli futballista. Ami a döntésemet illeti, utólag sem bánom, ennek köszönhetően még jobban tudom azt értékelni, hogy mit adott, illetve mit ad nekem a KTE.
– Csalódott lettél volna, ha nem sikerül visszatérni?
– Abszolút, ez egy olyan lehetőség volt, amin nem kellett gondolkodni. Nagyon rosszul esett volna, ha nem jön össze. Miskolcon nem alakultak igazán jól a dolgaim, olyan nagyon azt sem éreztem, hogy mindenáron rám építenének, két nap alatt tulajdonképpen el is dőlt, hogy visszatérek. Ettől függetlenül abból az időszakból is tanultam, hiszen egy folyamatos nyomás alatt kellett teljesíteni, ráadásul egy nagy szurkolói bázisú klubnál, és ezt egy sikertelenebb időszakban kezelni. Ilyet előtte nem tapasztaltam, hasznomra vált tehát az a néhány hónap is.
– Ezüstérem, nemzetközi kupa. Ez elég kárpótlás volt a feljutás elszalasztása után?
– Nem is kérdés. Elképesztő év volt az első, de én odaveszem a másodikat is az NB I-ben, akkor is, ha talán az nem volt olyan látványos siker egy ezüstérem után. Karrierem csúcspontja, ott mindenért kárpótolt a futball, amiről korábban lemaradtam. Sok hullámvölgyet éltem meg, így a sem magasság, sem mélység jelmondat az én karrieremre is igaz. Mindig kitartottam, akkor is, amikor elkönyveltek egy tipikus NB II-es játékosnak, mert meg akartam mutatni. Nem lehet tehát leírni az érzést, amit akkor éreztem.
– A kiesés utáni csalódottság mikor fordult át benned dacba, bizonyítási vágyba?
– Az biztos, hogy nekem több idő kellett az átforduláshoz. Tavaly kiestünk, de olyan hihetetlenül szerencsétlen módon jöttünk ki minden fordulópontból, amit most is nehéz megemészteni. A tabella és a pontszám persze nem hazudik, de nem éreztem azt, hogy erre nekünk rá kellett volna szolgálnunk. A nyári szünet nagyon nehezen telt, a felkészülés kezdete után viszont próbáltam előre tekinteni azzal a céllal, hogy minél hamarabb jussunk vissza.
– Az őszt hogyan értékelnéd ennek tükrében, illetve hogyan tekintesz előre?
– Az biztos, hogy Tímár Krisztiánék behoztak egy olyan mentalitást, szemléletet, szakmaiságot, ami passzol a csapathoz. Fiatal keretünk van, 31 évesen én vagyok a legidősebb. Fogékony a brigád, meg tudtunk újulni, át tudták bennünk billenteni azt, hogy bízzunk magunkban és a cél elérésében. Ami nagyon fontos, hogy újra visszaadták az önbizalmunkat. A felkészülés során a játék képe biztató volt, reményeim szerint ezt a felfogást és stílust tovább tudjuk vinni a bajnokságban is. Ebben az esetben minden esélyünk megvan arra, hogy szép idényt zárjunk.
– A magyar mezőny egyik legstabilabb pontja vagy, alig hagysz ki tétmérkőzést évek óta. Mi a titkod?
– Biztosan kell ehhez a szerencse is, mert a nagyobb sérülések elkerültek. Ugyanakkor az is sokat számít, hogy szeretem a futballt. Az a típus vagyok, aki egy kisebb sérüléssel sem szeret edzést kihagyni. A sok hullámvölgy a pályafutásomban azt eredményezte, hogy annyira élvezem a pályán töltött időt, mint egy kisgyerek. Megy már felettem is az idő, így hatványozottan szeretek minden pillanatot megélni, ezt a gyermeki rajongást kivinni a pályára.
– A szurkolók ebből kevesebbet érzékelnek talán, de van egy dolog, ami bosszant, illetve ugratások tárgya is szokott lenni az öltözőben. Ez a gólok hiánya. Zavar még ez a téma, vagy túllendültél rajta?
– Már fogadásokat is kötöttem erre a srácokkal, de nem túl biztató az eredmény… Ez egy balszerencsés sorozat, utoljára akkor lőttem még gólt, mielőtt eligazoltam Diósgyőrbe. Persze pont emiatt szoktak vele néhányan poénkodni, hogy maradjon is ez így, mert akkor nem megyek sehova. Valami megtört, pedig korábban egészen sokszor tudtam betalálni. Egy időben ezen görcsösen próbáltam változtatni, de azóta ezt igyekeztem elengedni. Jó felépítésű védő vagyok, sokat megyek fel a pontrúgásoknál, nyilván emiatt bosszant a dolog. Örömmel aláírnám persze most azt is, hogy nem szerzek tavasszal sem gólt, de feljutunk.
– Korai kérdés még, de te is említetted, hogy már megy az idő. Hol látod magad a távoli jövőben?
– Ez mindig egy érdekes kérdés, mert nem vagyok az a típus, aki mindenben nagyon előre tervez. Azt már látom, hogy a pálya nélkül nem tudom elképzelni az életem, a fociban maradnék pályafutásom után is. A módját, illetve a szerepkört még nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy vezetőedző nem leszek, mert a hangos motivátor szerepkör nem passzol a karakteremhez. Egyedül a pályán van ez másként, ott olyan énem is elő tud jönni, ami sehol máshol.
Szerző: KTE/kecskemetite.hu
