- 
Bolyki Andor kalandos úton lett a játékosunk nyáron, hiszen 17 esztendő után tért haza Németországból. A 30 éves támadó számtalan sikerélménnyel gazdagodott pályafutása során, de már évek óta tervezte, hogy szeretné magát szülőhazájában is kipróbálni. Erre most megadatik neki a lehetőség, amit izgatottan vár.
– A fellelhető hazai adatok alapján Egerben születtél és kezdtél el futballozni fiatalon, hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?
– Nem emlékszem már mindenre, de valóban, az Eger SE-ben kezdtem el tulajdonképpen focizni. Hozzá kell tennem, eleinte nem igazán ez a sport érdekelt, én gyakorlatilag mindent kipróbáltam. Atletizáltam, síeltem, előbbiben többször országos bajnok is voltam. A foci inkább csak úgy volt eleinte mellette, akkor fordult ez meg, amikor kiköltöztünk a szüleimmel Németországba. Apukám nem erőltette, de azért szerette volna, ha inkább futballozom.
– Neki volt sportolói múltja?
– Nem, neki sajnos van egy gyerekkori betegsége, ami miatt nem tudott sportolni, de emlékeim alapján Mátraderecskén viszont volt egy csapata, ahol négy-öt évesen először fociztam. A költözés után megoldódott ez a kérdés, ott már nem volt atlétika, csak a foci.
– Hová kerültetek, egyáltalán hogyan kerültetek ki Németországba a családdal?
– Először Coburgban éltünk egy fél évet, anyukám orvosként ott kapott állást, onnan kerültünk Erfurtba, ahol már tényleg rendesen elindult számomra a foci is. Nekünk abszolút nem arról szólt a költözés, hogy szerencsét próbálunk, hanem kész tervvel indultunk el. Szüleim korábban már közel húsz évet éltek kint Németországban, ugyanúgy ott nőttek fel fiatalon, ahogy én is. Azt mondták, hogy a nyelvtanulás miatt is hasznos lenne nekem, ha költöznénk ismét, így kerültünk ki.
– 13 éves voltál ekkor, hogyan élted meg a váltást?
– Nagyon nagy és nagyon rossz is volt a váltás, az első évre jól emlékszem. Nem tudtam egy mukkot se németül, hiába tanultam otthon már előtte a suliban. Csak annyit tudtam mondani, hogy nem értek semmit. Egy év alatt aztán belejöttem. Nem volt tehát könnyű, s bár eleinte amennyit átkoztam úgymond Németországot, később nagyon sokat köszönhettem neki a felnőtté válásban.
– A futball mikor fordult komolyra?
– Ott a Sportiskolában máshogy működnek a dolgok, nem lehetett mindenféle sportágat egyszerre űzni. Speciális sportiskolába jártam ráadásul, ahol csak egyet lehetett választani. Ez lett a foci, és éreztem, hogy egyre jobb vagyok benne. 16 évesen behívtak a magyar korosztályos válogatottba is, akkor született meg bennem a gondolat, hogy ebből talán lehet valami.
– A válogatottságra miként emlékszel?
– U18-as korosztályba hívtak meg először, akkor 16-17 éves lehettem. Két tornán is játszottam, emlékszem a franciák, a csehek és az izraeliek elleni meccsekre, Telkiben volt az első válogatott találkozóm. Pont most, az ottani edzőtáborban találkoztam a Honvéd elleni meccsen Hangya Szilveszterrel, aki akkor csapattársam volt, de többek közt az újpesti Banai Dávid és Bese Barnabás is tagja volt annak a keretnek.
– A németországi karrier hogyan indult?
– Sokan talán nem tudják, de Németországban az első négy osztály teljesen profi liga. A negyedik vonalra is igaz ez, a bajnoki meccseket úgy kell elképzelni, hogy simán 5-15 ezer néző előtt játszanak a csapatok. 18 évesen már lett volna lehetőségem a harmadosztályba menni, de akkor végül nem egészen az történt, amit előzetesen ígértek nekem, így csak a tartalékok közé kerültem a negyedosztályba. Pár meccs után viszont jöttek az ajánlatok más kluboktól, így ragadtam meg tulajdonképpen.
– Több csapatban is játszottál, illetve több trófeát is nyertél, ebből a legértékesebb a negyedosztályú bajnoki cím. Nyertél viszont különböző kupákat is, ezekről mit érdemes tudni?
– Nehéz összehasonlítani a magyar és a német ligarendszert. Ezeket a kupákat leegyszerűsítve úgy kell elképzelni, mint egy megyei kupát, azzal a különbséggel, hogy szinte Magyarország méretű területeken zajlottak. Ezeknek a tétje tulajdonképpen az, hogy aki megnyeri, az felkerül az országos sorozat főtáblájára, ahol a Bundesliga 1-es és 2-es csapatokkal játszhat. Szerencsés vagyok, mert többet is sikerült megnyernem, ráadásul több régióban. Játszhattam a Stuttgart ellen is ennek köszönhetően, de az igazán nagy élmény az volt a kupában, amikor 18 évesen a másodosztályú Aalen volt az ellenfelünk, és csak büntetőkkel maradtunk alul. A tizenegyespárbajban én is betaláltam, az azért feledhetetlen számomra.
– A harmadosztályban és a negyedosztály között mekkora volt a különbség?
– Nagy váltás talán nincs, de a tempó, a sebesség, a gyorsabb gondolkodás azért megvan. Azt gondolom visszatekintve, hogy magam részéről talán túlzottan tiszteltem is a harmadosztályt, amivel inkább magamat húztam le, ezért lett ebből úgymond csak két év számomra, ez mindenképpen tanulság.
– 17 évet töltöttél kint, a német mentalitást mennyire vetted fel?
– A németek alapvetően mindig egyenes úton járnak úgymond a sportban. Ki van jelölve egy, hogy min kell végig menned azért, hogy elérd a célt, erről kilengések nincsenek. Meg van adva, hogy mit csinálhatsz. Ez bennem is kialakult, ha nekem egy edző taktikai szempontok alapján azt mondta, hogy ide vagy oda kell állni, úgyis csináltam. Emberileg azt mondhatom, hogy a magyar mentalitást sosem akartam elhagyni, mindmáig büszke vagyok arra, honnan jöttem, ezt sugároztam kint is. Nyilván a németek kicsit szabálykövetőbbek, komolyabbak, ebből azért ragadt rám is.
– Mennyi kapcsolatod maradt Magyarországgal?
– Sajnos nem sok. Az első két-három évben megpróbáltam tartani a gyerekkori barátokkal még a kapcsolatot, de ezek is elhaltak, a családomat pedig a szüleim jelentették tulajdonképpen. 17 év után meg is látszik, hogy szinte senkit nem ismerek már Magyarországon.
– A magyar futballal?
– Ami a magyar futballt illeti, azzal tisztában voltam, hogy az utóbbi tíz évben eljutott arra a szintre, hogy már komolyan kell venni. Mielőtt kiköltöztem, nem így volt még, a németek sem így tekintettek rá, mint most. Látni, hogy sokat fejlődött, de igazán nagy rálátásom az utóbbi két-három évre van, akkortájt érett meg bennem a gondolat, hogy szeretnék hazatérni.
– Miért csak most sikerült ez?
– Ez is egy hosszú történet. Mindig bennem volt, hogy egyszer szeretnék hazajönni, de a kapcsolat igazán nem volt meg ehhez, nekem tulajdonképpen a német futball jelentette a hazai futballt, hiszen csak ott játszottam. Pár éve érett meg bennem az, hogy jó lenne egy más utat is kipróbálni és hazatérni. Tavaly nyáron a magyar útból még Thaiföld lett, de rájöttem, hogy ehhez még fiatal vagyok, több van bennem. A kinti kaland után már későn jöttem volna, a csapatok keretei kialakultak. Most viszont megvolt a kapcsolat, jött egy lehetőség számomra, hogy Kecskeméten futballozzak, amire azonnal igent mondtam gyakorlatilag, másnap már repültem is Magyarországra.
– Milyen itthon lenni, hogy érzed magad Kecskeméten?
– Örülök, hogy itt lehetek, a magyar nyelv is hiányzott. Az is tetszik, hogy a német komolyság után itthon lazábbak azért az emberek. Nem mellesleg, a csapatban is kitűnően érzem magam. Magamból kiindulva azért még van egy pici kondicionális lemaradásom, amin folyamatosan dolgoznom kell. Másfél héttel a felkészülés kezdete után érkeztem, ami most még hiányzik, de egyre közelebb kerülök ahhoz a ponthoz, ami ideális. A fizikális munkán volt eddig a hangsúly, a robbanékonyság még hiányzik a játékunkból. A következő hetekben már a taktika is hangsúlyosabb lesz, de minden adott ahhoz, hogy összeálljon a csapat, mert jó egyéni képességű játékosaink vannak.
– Korod alapján a rutinosabb érkezők közé tartozol, milyen szerepet szánsz magadnak az öltözőben?
– Bár 30 éves vagyok, de 24-nek érzem magam testileg szerencsére. Olyan játékosnak gondolom magam, aki képes segíteni a fiatalokat a tapasztalatával, ezen is leszek. Nálam is kell még ugyanakkor egy kis idő az átállásra, ami alatt elsősorban azt értem, hogy kicsit jobban kinyíljak. Most még szinte az is újdonság számomra, hogy magyarul beszélhetek folyamatosan.
– 30 évesen debütálásra készülsz a magyar bajnokságban, milyen elvárásokkal várod ezt?
– Nagyon örülök, hogy erre sor kerülhet. Elvárásaim nincsenek, céljaim vannak, ezek közül az első és legfontosabb a csapaté. Utána meglátjuk, hogy a saját célok megvalósításában hogyan haladok.
Szerző: KTE/kecskemetite.hu (fotó: Réti Attila/KTE, IMAGO)
