- 
Már 15. évfordulóját ünnepeljük idén a 2011-ben Magyar Kupát nyerő csapatnak. Ennek felvezetéseként Foxiról és szerepéről már bővebben is írtunk, de most egy másik főszereplőt szólítottunk meg. Christian Ebala gólpasszt jegyzett a fináléban, és kameruni középpályásunk életútját az teszi igazán különlegessé, hogy azon kevesek egyike, aki a mai napig Kecskeméten él.
– 2010 nyarán, egy évvel a kupagyőzelem előtt érkeztél tehát, már magyarországi tapasztalatokkal a hátad mögött. Hogyan indult az itteni karriered?
– Diósgyőrben kezdtem Magyarországon, majd mielőtt hazautaztam volna, már tudtam, hogy az Újpest érdeklődik utánam. Szerződést is kaptam, de sajnos nem sikerült annyit játszanom, mint amennyit szerettem volna, illetve egy sérülés is hátráltatott. Megműtötték a jobb térdemet, nem számítottak rám igazán utána, az egy elég nehéz időszak volt számomra. Haza akartam menni Kamerunba, a családdal lenni, a foci nem is volt igazán a fejemben a térdműtétem után. Közel egy év után már kerestem a lehetőségeket, elmentem először Belgiumba a bátyámhoz, de menedzser nélkül nem találtam igazán jó lehetőségeket. Szerencsére volt egy nagyon jó barátom Magyarországon, George Menougong, aki felhívott, hogy lenne egy lehetőség, az edző ismer, számolna velem. Bőcsről volt szó az NB II-ben, kaptam három hónapot a bizonyításra egy hosszú sérülés után, ami normális is volt. Két lehetőségem volt utána: Pécs és Kazincbarcika, végül utóbbi lett belőle, de vicces sztori, mert a pécsi dolog azért is hiúsult meg, mert aki vitt volna próbajátékra, végül nem jött értem. Nem bánom, mert Barcikán tényleg minden szuper volt. Nagyon szerettek és megbecsültek, ott kaptam a „Kabala” becenevet, mert ha játszottam, mindig nyertünk.
– Hogy lett ebből Kecskemét?
– Az utolsó fordulókban jártunk már a Kazincbarcikával, és az egyik meccsünk után egy régi ismerőssel találkoztam Újpestről, aki elismerősen beszélt a formámról, és számot is cseréltünk. Amikor vége lett a szezonnak, kaptam a hívást, hogy szeretnék-e visszamenni az NB I-be, mert Kecskemétre lenne lehetőségem. Nem volt kérdés számomra, a KTE-t pedig nagyjából ismertem is, mert amikor Yannick Mbengono ott játszott, jártam már ott meccsen. Kiderült utána, hogy Urbányi István a csapat edzője, akivel dolgoztam Újpesten. Edzettem, tettem a dolgomat, szerződést kaptam, amit gyakorlatilag nem is néztem meg, mert az volt a lényeg számomra, hogy visszatérhetek az NB I-be.
– Nem sokáig maradt Urbányi István, mert nem kaptátok el igazán a rajtot, utána jött Tomiszlav Szivics, akivel elkezdtetek nyerni. Mi volt a gond, illetve mi oldódott meg?
– Urbányi Istvánnál nagyon sok volt a játék, és nem is néztünk ki rosszul, de valahogy a csapat nem igazán volt együtt még, nem jöttek az eredmények sem. A futball egy hullámzó dolog, egyszer felfelé ívelő szakasz van, máskor pont az ellentétje, mi akkor utóbbiban voltunk. Sok új játékos is érkezett, több országból jöttünk, ilyenkor idő kell, mire összeszokik egy társaság. Gyakorlatilag jól játszottunk, csak nyerni nem tudtunk… Jött aztán Tomiszlav Szivics, aki egy teljesen más temperamentum volt. Kihozta egy másik, harciasabb és küzdősebb arcát a csapatnak, amivel tudtunk azonosulni, így minden kezdett összeállni.
– A bajnokságban eléggé lemaradtatok az idény elején, így a bennmaradás kiharcolása volt a fő szempont, de közben a kupában szépen araszoltatok előre. Mikor lett téma, hogy ezt akár meg is lehetne nyerni?
– Sokáig nem volt ez előttünk, de Szivics érkezése után egyetlen dolog lebegett mindenki szeme előtt: nyerjük meg a következő meccset. Akár bajnokit, akár kupameccset játszottunk, szerettük volna megmutatni, hogy bárkit meg tudunk verni. Talán a Debrecen elleni párharcra mondom azt visszatekintve, hogy miután azt sikerrel vettük, az jelentett egy fordulópontot, mert a DVSC nagyon erős volt. Utána jött a Siófok és a ZTE, akik ellen a hazai meccseinket nagyon magabiztosan hoztuk az odavágót. Az is érezhető volt, hogy mire eljutottunk az elődöntőig, kifejezetten jó volt a csapategység, akár kezdő, akár csere volt valaki, mindent megtett a győzelemért.
– A jó kémia mire volt visszavezethető?
– Pozitív légkör uralkodott az öltözőben, tudtuk, hogy bátran számíthatunk egymásra. Ekkor már a hullám tetején voltunk, igyekeztünk élvezni a játékot. Összezártunk, mint egy igazi család, mindent együtt oldottunk meg. Nincs igazi titok, a foci nyelvét mindenki beszéli. Egy szín, egy csapat, ki kell adni magadból mindent, hogy együtt nyerjetek. Nem az számított nálunk sem, hogy ki jött Afrikából, Szerbiából, vagy ki hazai játékos, hanem az, hogy a KTE sikeres legyen.
– Szerintem kitalálom, hogy a menetelés során mi a kedvenc személyes élményed, de ha többet kellene kiemelni, mi lenne az?
– A gólpasszom a döntőben természetesen örök emlék. Összességében viszont nekem az egész év egy kellemes időszak, mert Kecskeméten bizalmat kaptam, sokat játszottam, és az a küzdőszellem, ami végig vitt minket, az csodálatos volt. A döntőnek már úgy mentem neki, hogy maga az út, amit megtettünk, már az olyan szép utazás volt számomra, hogy nem is a vereség fájt volna, hanem az, ha nem adunk ki magunkból mindent a győzelemért. Tudtam jól, hogy akárki bejön, akár helyettem, akár más helyett, az ugyanúgy mindent meg fog tenni a közös sikerért, ez így is lett. Kaptunk ráadásul egy mezt a klub századik centenáriuma alkalmából, amiben egyszerűen nem veszíthettünk, a jubileum nagyon komoly extra motivációt adott nekünk.
– Az ünneplésről maradtak emlékeid?
– Nem nagyon, ráadásul reggelre mindkét telefonom össze is tört. Tulajdonképpen úgy tudnám összefoglalni, hogy megérkeztünk Kecskemétre, aztán másnap délelőtt tértem magamhoz valamikor. Akkor láttam, hogy a telefonjaim jól meg vannak repedve. Volt ráadásul még egy meccsünk alig két nappal később a Vasas ellen az utolsó fordulóban. Kezdő lettem, próbáltam összeszedni magam, de talán 60 százalékos állapotban lehettem maximum.
– Kikkel tartod a kapcsolatot a kupagyőztes csapatból?
– Gyagya Attilával szoktam beszélgetni, illetve Tököli Attilával is többször összefutottam. Az afrikai játékosok közül főleg Dosso-val, Foxiról tudom, hogy Párizsban van, illetve Litsingi bár visszament korábban Kongóba, most Belgiumban él. Nyilván nem beszélünk nagyon sűrűn, de azért szoktunk. Mellettük Szavics volt az, akivel még párszor sor került erre, illetve Szivics mesterrel Kecskeméten is összefutottunk.
– Nagyon kevesen maradtak mára Kecskeméten a kupagyőztes csapatból, de a sors különlegessége, hogy éppen te, egy kameruni srác az, aki a mai napig itt él és dolgozik. Korábban alacsonyabb osztályban futballoztál is még a környékbeli csapatokban. Miért alakult ez így, és mennyire lett hírös városi Christian Ebala?
– Nagyon jól érzem magam Kecskeméten. Próbáltam korábban több helyre is elmenni, de sehol sem találtam meg úgy magamat, mint itt. Szeretem a munkámat, illetve ami igazán fontos, hogy itt van a kisfiam is, akivel szeretnék minél többet együtt lenni. Főleg miatta nem is gondolok egyelőre arra, hogy másfelé kellene nézelődnöm. Csak élvezni akarom a közösen megélt pillanatokat vele, aztán meglátjuk, mit hoz majd egyszer a jövő. Többek közt a korábban Diósgyőrben futballozó Abdou is itt telepedett le, így vele is tartom a kapcsolatot, ahogy például Willy-vel is, aki több megyei csapatban is játszott.
– Számodra mit jelent a 2011-es kupagyőzelem?
– Nekem ez pályafutásom legnagyobb sikere. Más csapataimmal nem jött ez össze Magyarországon, de a KTE-vel egy különleges év végén juthattam fel a csúcsra. Kimentem utána kölcsönben Asztanába, Kazahsztánba játszani, ahol újra kupagyőztes lettem, de az más szituáció volt. A kecskeméti kupagyőzelem azért áll közelebb hozzá, mert akkor hittek és bíztak bennem, amikor arra a legnagyobb szükségem volt, ezt sosem fogom elfelejteni.
Szerző: KTE/kecskemetite.hu (fotó: KTE, Nemzeti Sport)
