- 
Édesapja maga is profi futballista volt, így talán kódolva is volt születése után, hogy ő is a labdarúgás felé induljon el. Sosem volt ez kényszer, de vallja, erre a helyzetre fejben is fel kell készülni. Családon belül jó tanácsokat most is kap, ahogy érettebb lesz, egyre jobban meg is fogadja ezeket. Kotula Máté izgatottan várja első NB I-es lehetőségét, de egyelőre csak a munkára koncentrál.
– Édesapád nem más, mint Kotula László, korábbi kitűnő támadó. Nem is lehetett más út számodra, mint a futball?
– Igen, édesapám profi labdarúgó volt, a Szolnok történetének meghatározó játékosa ráadásul. Nem arról volt szó, hogy rám lett volna erőltetve ezek után az, hogy futballozzak, de ez teljesen természetesen jött magától. Próbált persze terelgetni, három-négy évesen el is kezdtem. Azt tudni kell, hogy noha Szolnokon születtem, azért mégis borsodinak vallom magam inkább, hiszen az egész családom onnan származik.
– Hogy lett belőled mégis balhátvéd, azok után, hogy ő csatár volt?
– Én is csatárként kezdtem, nem is ment rosszul, az utánpótlás korosztályokban rendre húsz gól felett zártam egyel idősebbek között is. 13 évesen kerültem a Puskás Akadémiához, ahol három évet töltöttem, a fejlődésemhez ez mindenképpen kellett. Rendszerben dolgoztunk, fizikálisan rengeteget erősödtem. Akkor változott a helyzet, mert egyrészt sokan voltunk erre a posztra, másrészt fizikálisan nem tartottam még ott, ahol kellett volna. Balhátvéd poszton viszont megnyílt előttem egy lehetőség, így kerültem oda, aztán ott is ragadtam.
– Mennyi hasonlóság van így a játékotokban esetleg, illetve mit tudtál átmenteni az új posztodra?
– Fatert és engem nem nagyon lehet összehasonlítani, mivel teljesen más típusok vagyunk fizikálisan is. Én magasabb és erősebb vagyok, neki a súlypontja is teljesen máshol volt, inkább a mentális rész hasonló, az egészséges agresszivitás mindkettőnk játékában megvan. Hogy csatár voltam, az inkább abban segít, hogy tudok az ellenfél fejével gondolkodni, ugyanakkor az is tény, hogy mivel nem védő vénával voltam megáldva, a védekezés és a helyezkedés terén sokat kellett tanulnom és fejlődnöm.
– Előny vagy nehézség, ha egy fiatal futballistának profi labdarúgó volt az édesapja?
– Az apa-fiú kapcsolat, főleg ha az apa nagy játékos is volt, sosem egyszerű. Fejben nagyon erősnek kell lenni ehhez, nekem is idő kellett hozzá, mire ezt a dolgot rendeztem magamban. Nyugodtan mondhatom, a fater egy nagyon kemény figura, nála keményebbel aligha fogok találkozni a pályán. Nyers és őszinte mindig, a pályán is ilyen volt, ebben a makacsságban hasonlítunk is. Nem mondom, hogy nem volt ebből konfliktusunk is akár, de mai fejjel már azt mondom, az esetek 98 százalékában igaza volt. Korosodva sokkal jobban megfogadom a tanácsait, ezt az egyéni dolgokra kell érteni elsősorban.
– Szolnokon indult a te felnőtt karriered is hozzá hasonlóan, hogyan tekintesz vissza a kezdetekre?
– Visszatértem Szolnokra Felcsútról, ahol a csapat pont akkor esett ki az NB III-ba. Eleinte kevesebbet játszottam, tavasszal viszont egyre több szerepet kaptam, szerintem tudtam is vele élni. Nem voltam soha az a megilletődő típus, az első meccsemen két gólpasszt is adtam, noha a feljutás miatt azért volt teher akkor rajtunk. Az NB II-ben aprólékosan kaptam a terhelést, az évek alatt aztán felvettem a ritmust.
– Több kölcsönjáték jött ezután az életedben, miért?
– A Mezőkövesd látott bennem lehetőséget, de még kölcsönben hagytak egy évre Szolnokon. Jó évem volt, azonban hiába alakult így, akkor sem számított rám az akkori vezetőedző, így nem is tudtam elkezdni Kövesden a felkészülést. Így kerültem Budafokra, ahol nem volt rossz szezonom, de csapatként csalódás volt a szereplésünk, úgy kerültük csak el a kiesést a végén, hogy nem is az volt a célunk, hogy ellene kellene küzdenünk, mert a keretünk jobb volt annál. Diósgyőrbe pont úgy kerültem oda aztán, hogy edzőváltás történt nem sokkal utána, de mondhatom, hogy minden összejött, ami csak lehetett. Három hétre kiestem, elkaptam a koronavírust, közben a csapat is jól szerepelt, így nem is volt oka a stábnak változtatnia. Én nem vagyok az a típus, aki ilyenkor kopogtat az edző ajtaján, hanem próbáltam kihozni a legtöbbet a helyzetből. Télen be kellett látnom, hogyha játszani akarok, váltani kell. Így kerültem Dorogra végül újra kölcsönbe. Hiába játszottam többet, kiestünk, így az az évem abszolút nem sikerült jól, el is akartam felejteni.
– Mi jelentette a fordulatot?
– Csábi József már Szolnokon is edzőm volt, általa kaptam meg a bizalmat Kazincbarcikán. Tudta, hogy mire vagyok képes, én pedig úgy mentem oda, hogy egy teljesen új fejezetet akarok nyitni. Jól éreztem magam, szinte otthon voltam, ment a játék, gólokat és gólpasszokat is hozzátettem a csapat szerepléséhez. Ennek köszönhetem leginkább, hogy most itt vagyok és megkaptam ezt a lehetőséget a KTE-től.
– Ez lesz az első nagy sanszod az NB I-re, mennyire várod már?
– Valamilyen szinten megvan bennem a drukk, de most még távolinak tűnik a rajt, hiába van kevesebb mint egy hónap addig. Jönnek az edzések, az edzőmeccsek, itt kell még bizonyítanom. Sokan nem számoltak vele tavaly ilyenkor, hogy most itt lehetek és erre készülhetek, de én mindig hittem magamban, sosem adtam fel, talán a pályafutásom is ezt mutatja.
– Mennyire sikerült felvenned már a ritmust?
– Saját bőrömön is tapasztalom, hogy más a ritmus, gyorsabb a játék, ezt meg kell szokni. Mindig álltam a kihívás elé, így biztos vagyok benne, hogy most is fel tudom majd venni a versenyt. A hangulat egyébként kitűnő, jó közegbe kerültem, a beilleszkedéssel semmi problémám nem volt.
Szerző: KTE/kecskemetite.hu
