- 
Matheus Leoni nyáron lett klubunk játékosa, azóta pedig fontos láncszeme lett csapatunknak. A brazil-olasz bal oldali védő pályafutása során több országban is szerepelt már, és mindenhol új dolgokat tanult. Topligás, brazil válogatott sztárok csapattársa is volt fiatalon, de látott nála tehetségesebb brazil fiatalokat is eltűnni. Fő támasza felesége és két kisgyermeke, akik mindenben támogatják.
– Kezdjük a gyökereiddel, hiszen a brazil mellett olasz állampolgár is vagy, hogyan lehetséges ez?
– Igen, nagypapám olasz volt, fiatalon hagyta el Olaszországot és kezdett új életet Brazíliában. Akkoriban sokan érkeztek Európából, így ez nem számított kuriózumnak. Kicsit beszélem is a nyelvet, de sajnos nem sok módom volt már gyakorolni és tanulni a családon belül.
– Sok nyelven beszélsz, pontosan mennyi is megy?
– Igen, a portugál ugye az anyanyelvem, mellette angolul, spanyolul, kicsit olaszul is beszélek, illetve bolgárul szintén, hiszen három és fél évig futballoztam ott. Szerintem olyan 70 százalékos szintre jutottam el vele. Jelenleg magyarul tanulok, de nekem ez a legnehezebb, mert nem nagyon vannak hasonló szavak és nyelvtani formák benne a többi nyelvhez képest. Kisvárdán ugyan eltöltöttem két és fél évet, mielőtt Kecskemétre kerültem, de mivel elég sok nemzetből állt össze a keretünk, az angol volt a hivatalos nyelv az öltözőben. Itt már sokkal jobban tudok fejlődni, hiszen szinte mindenki magyar, igyekszem is minden nap kihasználni ezt és új dolgokat elsajátítani.
– Kik segítenek ebben a legtöbbet?
– Vágó Levi és Szalai Gabi segít a legtöbbet talán, de tényleg mindenkire jellemző ez. „Szenya” (Szendrei Ákos – a szerk.) mellettem ül az öltözőben, így a legtöbbször ő fordít nekem. Bár Brazília lesz mindig az otthonom, de itt is megtaláltam a helyem, mert tényleg egy befogadó, jó közösségbe kerültem. Nem volt könnyű Európába jönni, magam mögött hagyni a családot és a barátokat annak idején, éppen ezért értékelem nagyon, hogy ilyen társaságban lehetek, mint a kecskeméti.
– Az talán nem kérdés, hogy egy brazil srác futballista akar lenni, de nálad mennyire volt erős ez a elhatározás?
– Szinte ahogy járni tudtam, futballoztam, ami nem meglepő annak tükrében, hogy apukám is profi játékos volt, több brazil klubban is játszott. Követni szerettem volna a példáját, 3-4 évesen szerintem már mindenhova mentem vele, ahol éppen meccse volt. Olyan 5 éves lehettem, amikor elkezdtem futsalozni is, mindent megtettem azért, hogy megvalósítsam az álmomat. Ez Brazíliában rendkívül nehéz dolog, hiszen minden kisgyerek célja az, hogy egyszer futballista legyen, és itt most egy 220 milliós országról beszélünk. Nagyon nehéz eljutni a profi világig, de ebben nőttünk fel, folyamatosan ott volt a labda nekünk és a barátainknak, az internet helyett az utcán lógtunk. Ez sokat segített abban, hogy fejlődjek.
– Melyik brazil klub volt a kedvenced és kinek a játékát nézted legszívesebben?
– Édesapám kedvenc csapata a Grêmio volt, természetesen én is nekik szurkoltam. Minden meccset együtt néztünk. A kedvenc játékosom a klub saját nevelésű játékosa, Ronaldinho lett. Amikor 17-18 évesen feltűnt, mindig az ő játékát néztem.
– Volt szerencséd hasonlóan nagy sztárokkal találkozni a pályán?
– 2006-ban elhagytam Porto Velhót, mivel nem volt nagy csapat a városban, ahol lehetett volna futballozni, ehhez három napot kellett volna buszoznom. 14 évesen kerültem el egy akadémiára, mely partneri kapcsolatban volt az Athletico Paranaense-vel. Ott csapattársam volt többek Alex Sandro, aki jelenleg a Juventus játékosa, vagy például Neto, aki szintén volt a Juventus kapusa, de Barcelonában is védett. Többen jelenleg is a brazil élvonalban játszanak. Jó viszonyban vagyunk a mai napig, de természetes, hogy nem sűrűn beszélünk, mert mindenkinek megvan a maga élete, a futball mellett pedig a családja.
– Hogyan akadtál fent egy ekkora klub radarján, mekkora váltás volt ez neked?
– Jól szerepeltünk az akkori csapatommal, és több megfigyelő is kint volt egy fontos meccsünkön. Akkor még 10-es pozícióban játszottam, sose felejtem el, hogy 6 gólt szereztem. Nemcsak miattam jöttek akkor a meccsre, de szerencsére jól futballoztam. 14 évesen nehéz volt a váltás, hirtelen magam mögött kellett hagynom a családomat. Édesanyám eleinte nem is akarta, hogy elmenjek, de amikor egy hét múlva felhívtam, hogy hiányoznak és haza akarok menni, akkor ő mondta azt, hogy még szinte nem is töltöttem ott időt, nézzük meg mi lesz 6 hónap múlva. Igaza lett, beleszerettem végül az új környezetbe, és ez nagyban hozzájárult a későbbi pályafutásomhoz is.
– Említetted, hogy középpályás voltál ekkoriban. Mit adott a Paranaense és mikor kerültél az új posztodra először?
– A Paranaense-ben is középpályás voltam, 10-es, 8-as, 6-os pozícióban. Egy nagy klubról beszélünk Brazíliában, ahol folyamatosan teljesítmény kényszer alatt kell futballozni, hiszen hétről hétre jöttek a tehetséges konkurensek. Lehetsz tehetséges, de ha fejben erre nem tudod felkészíteni magad, akkor az kevés lesz ahhoz, hogy profi legyél. Voltak sokkal tehetségesebb csapattársaim is, de feladták, mert nem bírták ezt. A klubnál nőttem fel tulajdonképpen, de arra nem volt sanszom sajnos, hogy a felnőtt csapatban bemutatkozzak. Nem volt könnyű a váltás, utána több klubban is szerepeltem. Úgy 22-23 éves koromban voltam először balhátvéd aztán, akkor a regionális bajnokságban futballoztam, ami jó lehetőség ahhoz, hogy megmutassa magát az ember. Emlékszem az edzőm szavaira, akinek akkor nem volt rajtam kívül ballábas játékosa és megkérdezte, vállalom-e. Láttam, hogy sok a jó játékos a középpályán, így nem volt veszítenivalóm. Eljutottunk a döntőig a szezon végén, kicsin múlott, hogy a nagy múltú Bahia ellen nem tudtuk megnyerni, de végül engem választottak a legjobb balhátvédnek az idényben. Megérte tehát váltani.
– Fiatalon volt egy osztrák és egy német kitérőd, az korai volt még?
– Egy barátomon keresztül jutottam el Németországba, a negyedosztályba, de az a váltás nekem 20 évesen még korai volt. Nem egy jó tapasztalat és éelmény, de legalább egy kicsit megtanultam németül is. Hazatértem végül, de azzal a céllal, hogy otthon úgy fejlődjek, hogy legyen még lehetőségem visszatérni.
– Több brazil klub jött ezek után, miért váltottál ilyen sűrűn?
– Négy-öt csapatban játszottam utána, de a sok klubváltásnak más az oka. Brazíliában a rövid távú szerződések a jellemzőek, ellentétben az európai szokással. Más a bajnokság formája, a Série A, B, C alatta vannak regionális ligák. A Conquista volt az a klub, ahol balhátvéd lettem, utána jött a Caxias és a Luverdense. Utóbbi a másodosztályban szerepelt, ott is én lettem végül a legjobb a posztomon, nagyon jól is szerepeltünk a bajnokságban, de miután a szerződésem lejárt és egy tapasztaltabb játékost képzeltek el a helyemen, időszerűnek láttam, hogy Európa felé vegyem újra az irányt.
– Mit tudtál Svájcról?
– Volt egy próbajáték lehetőségem a svájci Neuchatel Xamaxnál. Semmit nem tudtam a klubról, a ligáról, az országról. Nem volt garantált semmi, de eldöntöttem, hogy megyek. Pár napot ott töltöttem, volt egy barátságos meccs is, amin jól játszottam és alá is írtam. Nem tudtam mennyit fogok keresni, nem érdekelt igazán semmi, csak az, hogy ott lehessek és fejlődhessek. Jó döntésnek tartom, de Brazília után Svájc nagyon más volt. A játék sokkal inkább a taktikáról szólt, nem is játszottam sokat, ráadásul meg is sérültem. Ettől függetlenül Bulgáriában sokkal könnyebb dolgom volt már ezután.
– Pedig Svájc után Bulgária is teljesen más kultúra, hogyan tudtál mégis olyan jól beilleszkedni, előbb a Beroe, majd az Arda csapatába?
– Gyorsabban megszoktam a környezetet, könnyebben ment a beilleszkedés. Svájcban még kicsit szégyenlős voltam, ami betudható volt a nagy váltásnak. Bulgáriában viszont élveztem a játékot, gyorsan megtaláltam a helyem, jó edzőim is voltak. Otthon éreztem magam, nyitottabb lettem én is, elkezdtem tanulni a nyelvet. Ott született meg a kisfiam, Mateo is. Vélhetően a gondolkodásom is változott emiatt, ez is közrejátszhatott.
– Említetted a kisfiadat, a feleségeddel mióta vagytok együtt, mikor kezdett el követni?
– 2016-ban házasodtunk össze Anával, ő ügyvédként dolgozott Brazíliában. Akkor viszont úgy döntött, mindent otthagy, hogy támogasson az álmaim megvalósításában. A te álmaid, az én álmaim is, ahogy ő mondta. Biztos vagyok benne, hogyha befejezem egyszer a futballt, vissza is fog tudni térni az ügyvédi pályára. Fiatalon, 18 évesen ismertük meg egymást, és ahogy mondtam, 2016 óta követ mindenhova, most már a kislányommal, Evával és a kisfiammal, Mateóval.
– Miért hagytad el Bulgáriát, ha ilyen jól érezted magad?
– Akkor váltanom kellett, a koronavírus közbeszólt. Nehéz helyzet volt, leállt a bajnokság, az újrakezdést pedig a légiósok nélkül képzelték el. Maradni akartam, a klub pedig nagyon korrekt módon állt ehhez a leállás alatt, így abban maradtunk, hogy visszatérésem után kisebb összegért is játszani fogok, cserébe ha jön egy jó ajánlat, szabadon válthatok. Nehéz időszak volt az Bulgáriában, a szezont úgy fejezetük be, hogy belső védőt játszottam már. A következő idényünk nagyon jól sikerült az Ardával, ott voltunk a második helyen, aztán jött egy üzenet, egy érdeklődés egy menedzsertől, hogy futballoznék-e Magyarországon, Kisvárdán. Két brazil, Fernando Viana és Sassa is ott játszott akkoriban, tőlük informálódtam. A családomé volt természetesen a döntő szó, de a feleségem is azt mondta, próbáljuk meg, itt az idő egy újabb lépésre.
– Hogyan indult a magyar kaland?
– Az első négy-öt hónap nem volt könnyű, akkori is tartott még a vírus, rengeteget kellett utaznunk minden meccsre, a feleségem sem érezte először jól magát. De utána jóra fordultak a dolgok, jöttek a sikerek is, a második hely a bajnokságban és a nemzetközi kupameccsek, így szép időszak lett számomra ez is, jó szívvel gondolok vissza rá.
– Egy emlékezetes gólt is lőttél az FTC-nek, ez a legszebb gólod pályafutásod során?
– Nem lőttem sok gólt posztomból fakadóan, de azért akadtak szépek, ez mindenképpen köztük van. A Kisvárda akkor nyert ott először, úgyhogy nagyon pozitív és emlékezetes találat ez.
– Nyáron Kecskemétre igazoltál, mi vonzott a klubhoz?
– Kecskemét mellett is a családom miatt döntöttem elsősorban, nagyon megszerették az országot, szeretnek itt élni. Én is így vagyok ezzel, szeretem az itteni embereket, élvezem a futballt, nagyon jó közösségbe kerültem, a csapattársaim jó emberek egytől egyig, jó atmoszféra veszi körül a klubot. A gyerekeim itt kezdték el az óvodát is, ami nekik sem volt könnyű először, de most már úgy látom, ha egyszer újra országot váltanánk, azt még nehezebben élnék meg. Szeretnék tehát itt lenni, amíg csak lehetséges. A magyar nyelvet ők is tanulják, Vágó Levi például szokott kicsit a kisfiammal már beszélgetni. Szereti a focit is, de sosem teszek rá semmilyen nyomást, a lényeg, hogy élvezze. Még most is tartom, hogy az ember fejlődjön minden nappal, így vagyok ezzel én is és a csapat is. A futballban gyorsan tudnak változni a dolgok, de szeretném kitölteni a szerződésemet, mert jól érzem magam, a többit majd meglátjuk.
A negyedik brazil NB I-es történetünk során
Matheus Leoninak kevés honfitársa futballozott korábban Kecskeméten, az élvonalban balhátvédünk csupán a negyedik futballista, aki KTE címeres szerelést öltött. A 2009/2010-es idényben rövid ideig Robson de Sousa futballozott csapatunk kötelékében, majd a 2012/2013-as bajnokság elején Jorge Pereira és Edison Luis dos Santos, vagyis Jorginho és Tarabai érkezett, de fél esztendő után távoztak is. Utóbbi két játékos összesen három gólt szerzett kecskeméti színekben.
Névjegy:
Születési hely, idő: Porto Velho (Brazília), 1991.09.20.
Klubjai: Atletico Paranaense (utánpótlás), Santa Catarina, FC Mader (osztrák), SW Rehden (német), Salgueiro, Guarany-Sobral, Conquitsa-BA, Caixas, Luverdense, Neuchatel Xamax (svájci), Beroe (bolgár), Arda (bolgár), Kisvárda, KTE
Szerző: KTE/kecskemetite.hu
