- 
Nyári első érkezőnk Papp Milán volt, aki élete első NB I-es lehetőségére készül Kecskeméten. A még mindig csak 22 esztendős védő régóta vágyott a sanszra, amit szeretne kihasználni. Mesélt arról, mi igazán fontos számára, illetve mennyire kapta vissza annak a családias légkörnek a hangulatát, amit a KTE kapcsán várt.
– Szegedről indultál el, nagyon fiatalon elkerültél otthonról, de hogyan és miként is kötöttél ki a labdarúgásnál? Tudomásom szerint lehetett volna ez máshogy is.
– Igen, hiszen bár sportoló családban nőttem fel, nem a labdarúgás volt a fő irány. Édesanyám úszó, illetőleg búvárúszó volt elég komoly szinten, felnőtt Európa-bajnokságot, világkupát is nyert. Édesapám hobbi szinten szeretett focizni, de a boksz volt alapvetően az ő sportága. 3 évesen hozzá kezdtem el lejárni a terembe, hogy én is elkezdjem, de gyorsan kiderült, hogy én inkább a labdás játékokat szeretem, mindig ki is könyörögtem. 5 évesen aztán már levittek egy foci edzésre, ahol ott is ragadtam.
– A szüleid sportágaiban nem próbáltad ki magad komolyabban?
– Az úszásról gyorsan kiderült, hogy azért komoly szinten nem fogom bírni ezt a monotonitást, a bokszhoz pedig túl „jófiú” vagyok. Ez nem baj, hiszen nagyon jó gyerekkorom volt, rendezett családi háttérrel. Sajnos a küzdősportokban azért gyakori, hogy ez nem mindig adott azoknál, akik később sikeresek lesznek benne, így más a belső motiváció, más a habitus és a hozzáállás a sportághoz. Azt mindenképpen magammal vittem viszont, hogy mivel mindkét szülőm sportoló volt, megkaptam azt a támogatást, ami kellett ahhoz, hogy eredményeket érjek el.
– Gyorsan kirepültél, 12 évesen egészen pontosan. Akkor ez a támogatás szükséges is lehetett, hiszen mindig nagy kérdés, hogy miként egy fiatal srácra, ha kiszakad a család biztonságából. Te ezt hogy élted meg?
– Akkor nem éreztem, hogy ez mekkora ugrás lesz a Puskás Akadémiához. Gyerek voltam, imádtam futballozni. Nem tudja még ilyenkor az ember, hogy futballista is lesz-e, de a vágy megvan benne. Én egy nyári táborként fogtam fel, mintha a haverokkal fociznék, de egy fél év után nekem is volt egy nehéz időszakom. Akkor ütött be nálam is, hogy a klasszikus gyerekkornak vége van, az otthon melege, apa és anya már nincsenek ott mindig. Az évek alatt elkerülhetetlen, hogy jöjjenek olyan pillanatok is a sportban, amikor kérdőjelek fogalmazódnak meg a jövő kapcsán. Ugyanakkor ez segített abban, hogy komolyan vegyem a futballt, és ha már meghoztam úgymond ezt az áldozatot, akkor az ne legyen hiába. Sokan hat-nyolc év utánpótlás futball után abbahagyják a focit, s noha persze így is többek lesznek valamivel, a másik oldalon elveszíthetnek valamit, ezt én nagyon nem akartam. Végig segítettek otthonról, édesapám is folyamatosan azzal ösztönzött, hogy ez nem egy nyaralás, vegyem komolyan, amit csinálunk. Szerencsés voltam, hiszen Felcsúton tényleg minden adott volt, akár szakmailag, akár infrastruktúra terén. Egy helyen volt minden, a foci körül forgott a gondolatunk, a csapattársaimmal jártam iskolába, utána mentünk edzésre, tehát ha valaki valóban akart, annak minden adott volt ahhoz, hogy futballista lehessen.
– Említetted, hogy a monotonitást nem feltétlen szereted, de a futballal kapcsolatosan azért az érezhető rajtad, hogy szívesen töltötted reggeltől estig ezzel az idődet. Mi volt a különbség számodra a szüleid sportágaihoz képest?
– A labdarúgásban minden edzés más, hiába vagy ugyanazokkal az emberekkel, mindig új dolgok történnek veled a pályán. Visszagondolva egy óriási család is alakult ki ezáltal, mert az a 80-100 ember akivel nap mint nap találkozol, az tényleg azzá válik. Nem is olyan régen csak úgy benéztem, és több év után is úgy fogadtak, mintha el se jöttem volna.
– Nem ott lettél végül élvonalbeli labdarúgó, hanem más úton kellett elindulnod, mikor érezted úgy, hogy váltani kell az álmaid beteljesüléséhez?
– Nem mondom, hogy nem fájt a dolog, mert éveket töltöttem el ott, éppen ezért nagy vágyam volt, hogy a Puskásnál legyek NB I-es játékos. Szerettem volna végig járni a létrát, de az utánpótlás évek vége felé kezdett kirajzolódni, hogy nem fog sikerülni. Csak köszönettel tartozom ugyanakkor, mert megkaptam a lehetőséget fiatalként az NB III-ban, ami nagy fejlődési lehetőség volt. Akkor viszont már tudtam, hogy ezt vélhetően máshol kell kamatoztatnom, mert nem láttam feljebb az utamat, ugyanakkor hittem magamban. Harag sosem volt bennem, inkább plusz motivációt adott ahhoz, hogy megcsináljam máshol, amit elterveztem. Csákvárra még elmehettem, de amikor bezárult az az ajtó is, akkor tényleg válaszút elé kerültem.
– Ekkor is döcögősebben indult be karriered még, miért?
– Hazatértem Szegedre, fiatalszabályos fiatalként úgy csábítottak haza, hogy számítanának rám. Sajnos nem így történt végül, az őszi szezonban egyetlen percet sem játszottam, noha egészséges voltam. Nem tudtam megmutatni magam, ami fájt, főleg szegediként, akkor nem tagadom, elgondolkodtam, hogy ez az én utam-e, de sikerült ebből is felállnom. Elmentem a Vidibe, ahol az NB III-ban játszhattam, edzőmeccsen gólt is szereztem az NB I-es csapatban, illetve sokat edzhettem fent Szabics Imrénél és Michael Boris-nál. Karrierem egy fordulópontja volt, olyan közegben szerepelhettem, ahol focistának éreztem magam, gyorsan csapatkapitány lettem az NB III-ban, visszajött az önbizalmam. Szalai Tamás nagyon pozitívan állt hozzám, így tényleg jó évem volt, mert láttak bennem valamit. Ezzel felkerültem tulajdonképpen legalább az NB II-es térképre.
– Miért nem maradtál?
– Egyértelműen tudtam, hogy az NB I-es kerethez nem fogok tudni még odakerülni, én is úgy éreztem, hogy nem maradhatnak ki lépcsők, tapasztalatot kell szereznem az NB II-ben. Így jött Győr, ahol örültem neki, hogy Tímár Krisztián és Szalai Tamás került a csapat mellé, mert ismertek, ősszel végig játszhattam is. Utána következtek a nagy változások a Győrben, nem úgy alakultak az elképzelések, ahogy azt tervezték, ezt egy nagy átalakítás követte a keretben, így kerültem végül Kazincbarcikára már. A cél az volt, hogy egy olyan NB II-es klubba kerüljek, ahol játszhatok, bizonyíthatok, mert ahogy a tendencia is mutatja, az NB I-es csapatok figyelik a másodosztályt. Jó teljesítménnyel megvan az esély arra, hogy felhívja magára valaki figyelmet.
– Ez sikerült is, de nem te vagy az első, aki például Kecskemétre került onnan, Pálinkás Gergő és Kotula Mátét is említhetjük. Mi van a kecskeméti levegőben, ami ennyire vonzó ott Kazincbarcikán?
– Az működik ott igazán jól, hogy egy olyan klubról van szó, ahol nem a legnagyobb költségvetéssel gazdálkodhatnak és ezzel maximálisan tisztában is vannak. Olyan játékosokat keresnek, akik úgymond „csiszolatlan gyémántok”, alkatilag és játéktudásban is bennük van, hogy magasabb szintre is eljussanak, de máshol esetleg még nem jött meg nekik az áttörés. A tavalyi keretből öten igazoltak az NB I-be, ami mindenképpen szép szám. Bízom benne, hogy a jó példák sorát mi is tudjuk majd erősíteni Kotuval, legalább annyira, ahogy Pálesz megtette azt már az előző idényben Kecskeméten.
– A tetoválásaid beszédesek, mind vallási témájú. Miért fontos a hit neked?
– A hit és a vallás ismerete a szüleimtől jön. Nem volt ez kötelező gyerekkoromba, de adott esetben közösen imádkoztunk, megköszöntünk dolgokat, eljártunk alkalmanként templomba. A hagyományos keresztény ünnepeket mi abszolút átéltük. Ebbe egyre jobban jöttek be a külső impulzusok, saját gondolataim, édesapám mellett talán most már én vagyok az a családból, aki a legközelebb került ehhez. Nekem ez nem abban jelenik meg, hogy kívülről tudom a Bibliát, vagy az összes vallási személy történetét. Inkább abban, hogyha olvasok egy történetet, akkor azt hogyan fordítsam át a mai világra, ha problémám van, azt hogyan kezeljem ezáltal. A nehéz időszakok közelebb hoztak természetesen a hithez, de nem az a típus vagyok, aki elfelejti, ha minden rendben van. Rengeteg idézet van mindig felírva a telefonomba, ezek idővel lehet rám is kerülnek még.
– A valláson kívül mi a fő igazodási pont még neked az életben?
– A család és az a néhány nagyon szoros barátom. Egyedüli gyerek vagyok, ami kimaradt fiatalon a foci miatt velük, az legalább annyira közel is hozott minket. A három alappillér tehát a család, a hit és a futball számomra.
– Beszéltünk lépcsőfokokról, álmokról és célokról. Most egy elég nagy előtt állsz, miként várod?
– Óriási lehetőségnek tekintem azt, amit a KTE megadott nekem, de nem tekintek rá végcélként. Nagy ugrás lesz az NB II után az NB I, ezt már az edzéseken is érzem, de hiszem, hogy készen állok rá. Olyan ember vagyok, aki mindig szeret új célokat kitűzni, amiket most akarok elérni, azokhoz jobb helyen nem is lehetnék. Megállni nem akarok, be akarom verekedni magam a csapatba, stabil NB I-es játékossá válni, aztán újabb és újabb lépéseket megtenni.
– A család fontosságát említetted, mennyire lehet a kecskeméti is egy új család számodra?
– Kívülről követtem én is a KTE-t, amit az utóbbi években elért a klub, az tényleg nem akármi. Mindig elhangzott, hogy ez nem véletlen, hanem a közeg erősségét is mutatja. Ezt akkor lehet igazán látni, bele is kerül az ember. Szűk három hét alapján elmondhatom, hogy ez tényleg egy olyan hely, ahol a stáb, a játékosok egy irányba húznak, egymásért is dolgoznak. Vannak egyének, de senki sem helyezi magát a másik fölé. Örömmel jövök ide minden nap.
Szerző: KTE/kecskemetite.hu
